Márciusban is elég nyögvenyelősen kezdtünk neki “meg kéne már rendelni a meghívót....” “meg kéne már tervezni a meghívót...” akkoriban találtam ki, hogy legyen a fő dekoráció a napraforgó, az vidám, nyári, illik a helyszínhez, szép és természetes is egyben, Iminek is tetszett. Mivel Iminek vannak fotosopp-mester ismerősei, őket kérte meg a tervezésre, az első el is tűnt a megbízatás után, a másiktól pedig kaptunk egy félig kész tervet, pénzt nem kért érte, így ez is elég nagy segítség volt. Én nagyon egyszerű meghívót akartam, Imi inkább hagyományosat, én abban engedtem, hogy ne csak egy kártya legyen, hanem kihajtható, Imi pedig abban, hogy ne tegyünk rá idézetet. Szóval, a “kéne intézni a meghívót” után cirka hat hétre a kezünkben is volt a meghívó (nem a nyomdán múlt, ők 3 nap alatt elkészítették)... Itt gondoltam, hogy ideje rákapcsolni, mert ha mindennel ennyi időt töltünk, akkor jövő decemberben sem lesz esküvőnk, és a templom már le volt foglalva július 9-re, sőt lassan kezdődött is a jegyesoktatás. Templomi esküvőt terveztünk, mert azt sokkal ünnepélyesebbnek gondoltuk, és komolyan is gondoltuk, ami templomban fogadalmat el kell mondani, a polgári esküvőre meg úgy tekintettünk, hogy “majd aláírjuk a papírokat”. Egerben én ismertem a templomokat, először a Dobó térire gondoltam, mert az mégis a központban van, de előtte betévedtünk a Bazilikába, majd onnan át mentünk a Dobó térre, és az olyan sötétnek és barátságtalannak tűnt a Bazilikához képest, hogy lecseréltük. :) Jegyesoktatásra meg Pesten a Bosnyák térre jártunk, mert azt úgy lehet, hogy oda jár az ember, ahol lakik (vagy ahová kényelmes neki), és a végén kap egy igazolást (mint egy bizonyítvány), hogy járt :) Én jártam hittanra elég sokszor, és ismerem a vallással kapcsolatos dolgokat, de vagy azért, mert régen volt, vagy mert nem túl sok újdonságot mondtak, de meglepődtem, hogy jellemzően mennyire unatkoztam, és emiatt mennyire bosszankodtam. A 6 alkalomból alig volt olyan, amikor újat mondtak volna, de ennél csak az volt a rosszabb, hogy igen kevés, ami a házasságról szólt. Mintha egy gyorstalpaló hittan lett volna felnőtteknek, de olyanoknak, akik gyakorlatilag nem részesültek vallási oktatásban, ez csak azért volt furcsa, mert közben meg feltételezték rólunk, hogy nagyjából gyakorló vallásosak vagyunk. Körülbelül 30-an voltunk, a papbácsik pedig szájbarágós stílusban beszéltek hozzánk, ez kialakította benne azt az érzést, hogy visszatértem az általános iskolába, ami 30-on túl már vicces is lehetett volna, ha lett volna benne humor. Hogy igazságos legyek, a legidősebb pap bácsi a többiekhez képest kitett magáért, és többet beszélt arról, hogy mit jelent a házasság, és még olyan tesztet is csináltunk, hogy írjuk le egy papírra, hogy mik azok, amiket a másikban szeretünk, és mik a rossz tulajdonságai, amivel tisztában vagyunk, de ugye azzal együtt elfogadjuk, hiszen össze akarjuk kötni az életünket, ez tanulságos és megható volt. A legizgalmasabbnak ígérkezőt kihagytuk, mert akkor volt a születésnapom, és Imi elvitt meglepetés-vacsorára: hogyan él házaséletet egy keresztény pár, és a keresztény fogamzásgátlás. Egyébként erről bárki tájékozódhat a Ferenciek téri templomban is, mert ott is tartanak ilyen oktatást. Mi még nem mentünk el...
Közben voltunk Tominál, a vőfélynél is, miután eljutottunk hozzá. Nem tűnt úgy, hogy nehéz feladat lesz (mármint a lejutás), mert csak Gödöllőre mentünk kocsival, de a GPS nem ismerte a megadott utca-házszámot, a szóbeli útbaigazítás pedig olyan épületekre hivatkozott (tűzoltóság, autószalon), amelyek sötétségbe burkolózta, mire odaértünk, így nem vettük észre őket, és csak akkor kapcsoltunk, hogy talán nem jó helyen járunk, amikor kiértünk Gödöllőről, és egy kacskaringós, töksötét erdős úton haladtunk. Nem nagyon mertünk visszafordulni, mert forgalom azért volt, aztán Imi talált egy lehajtót (földutat), amire nagy lendülettel behajtott, nem tudva, hogy ott lapul egy 30 centi mély és 1 méter átmérőjú gigakátyú, amibe szépen bele is huppantunk, és a jobb hátsó gumi ezt már nem élte túl. Kereket cseréltünk töksötétben, és kipróbáltuk a mankókereket, amivel körülbelül 20 kilométer per órával visszaindulunk Gödöllőre, de a visszafelé utat az csak spontán nem élte túl (kilyukadt az is), így a vőfélylátogatásból vőfély- és gumislátogatás lett Gödöllőn. A vőfély megmutatta, hogy ilyen helyzetben is oda tudja terelni a figyelmünket a témára, és valóban, szinte percről percre összeszedtük, hogy mi mikor hogyan lesz az esküvőn. Tényleg nem a defekt miatt, de én még ekkor nem tudtam nagyon beleélni magam ebbe, és ő olyanokat kérdezett, hogy “menyasszonytánc vagy menyecsketánc legyen?” meg “legyen-e kalácsdobás?”. Én meg: mi az a kalácsdobás, és egyébként is még nem tudom eldönteni... De azért nagyon hasznos volt, és mire 2 héttel az esküvő előtt újra találkoztunk, akkor már csak a meglévő menetrenden kellett csiszolni, és azok a kérdések, amiket akkor megbeszéltünk, már engem is izgattak. Nem is értem, aki nem fogad vőfélyt, hogy tud mindenre gondolni, és hogy tud mindent kézben tartani az esküvőn. Persze azt megértem, aki a stílus miatt inkább ceremóniamestert fogad, mert neki az szimpatikusabb, de mi hagyományosat szerettünk volna.