Mivel megvoltak a meghívók, elkezdtük őket kiosztani, emiatt májusban szinte minden hétvégén országot jártunk... De még a meghívók átadása előtt bejelentkeztek az önjelölt koszorúslányok. Én nem akartam koszorúslányokat, és se magamnak, sem nekik azt a macerát, hogy egyforma ruhát kelljen csináltatni, egyébként sem volt fontos nekem ez az egész koszorúslány-dolog. Így aztán amikor Imi huga meg unokatestvére jelentkezett, ezt szépen meg is mondtuk nekik. Hát ehhez képest (hogy egy kicsit előreugorjak az időben) az esküvő előtt körülbelül 3 héttel lelkesen felhív anyukám, hogy ő megkérte az unokatestvérem feleségét, hogy a lányukat (16 éves) öltöztesse már fel koszorúslánynak, mert az olyan szép lesz! Az csak az egyik dolog, hogy anyukám nem érezte, hogy egy ilyen lépést velem is meg kellett volna beszélnie, de még kellemetlenebb, hogy micsoda sértődés lesz abból, ha egyik lányt elutasítjuk amiatt, hogy nem lesz koszorúslány, és akkor kiderül, hogy mégis... Aztán az lett belőle, hogy az unokatestvérnek azt mondtuk, hogy mégis szeretnék koszorúslányt, szóval lehet, Imi hugával pedig nem törődtünk, mivel bejelentette, hogy terhes, és terhesen úgyse szoktak koszorúslányok lenni. Ez egyébként is jól jött, mert az unokatestvér családja már elkezdett aggódni egyéb dolgokon, amik abból adódtak, hogy Egerben lesz az esküvő, így legalább ezzel is megnyugtattuk őket. Így lettek koszorúslányaim, akiknek egyébként nem volt semmi más szerepe, mint hogy bevonuljanak előttem a templomba, az öltözködésnél meg Enikő segített.
Szóval szép sorban meghívtuk a barátokat, rokonokat, a legtöbben lelkesen biztosítottak minket jelenlétükről, akik távolról érkeztek, azoknak szerveztünk szállást, anyu elég jó helyet talált elég jó áron, kihasználva a főiskolás kapcsolatait. Még áprilisban elkezdtem varratni a ruhát, sajnos előtte nem ismertem varrónőt, de még ősszel a (most már csak volt) főnökömnek a barátnője megemlítette, hogy ő varr is (amellett, hogy tervez ruhákat), és esküvői ruhát is csinál, így úgy döntöttem, megkeresem először őt, és beszélgettünk az elképzeléseimről, és úgy tűnt, érti a dolgát, és megérti, mit szeretnék, és segít is kitalálni a dolgokat. Tényleg sok időt szánt rá, mert végigjárta velem a méteráru-boltokat, megvette az anyagot, megtervezte a ruhát. Aztán 1-2 hetente jártam próbálni, és fokozatosan alakult a ruha.
Menyecskeruhának eredetileg zöldet akartam, nem ragaszkodtam a hagyományokhoz, és gondoltam, illik az a napraforgós elképzelésbe, de egyszerűen nem lehetett kapni olyan zöld ruhát, ami távolról is elment volna menyecskeruhának, varratni pedig már nem akartam időhiány miatt, így úgy indultam neki a boltoknak, hogy szín nem számít, csak el tudjam magam képzelni benne éjfél után, és véletlenül pont piros lett :)
Imi öltönyét már korábban megvettük, ő ragaszkodott hozzá, hogy fekete legyen, mert szerinte az az ünnepélyes, és el bírtam volna képzelni valami világosabb színt, a nyár miatt, de végül tényleg nagyon szép volt feketében, és aztán az esküvő napján történt valami, ami miatt tiszta szerencse, hogy fekete öltönye lett...
Fel kellett kérnünk esketőpapot is, de mi senkit nem ismertünk Egerben és a környéken, úgy gondoltuk, hogy elmegyünk akkor majd valamelyik vasárnap a Bazilikába, és ott akivel találkozunk, megkérjük, de anyuék megelőztek, voltak valami temetésen, és ott nagyon megtetszett nekik a tábori lelkész, és megkérdezték, összeadna-e minket, ő pedig elvállalta. Nekünk éppen mindegy volt, mert ugye őt se ismertük, a többi papot se ismertük, akár jó is lehet... de nem lett, ugyanis az esketőpappal szokás találkozni esküvő előtt, tulajdonképpen megtartja a jegyesoktatás utolsó alkalmát, elpróbálja velünk az esküvőt. Pár héttel az esküvő előtt azért besűrűsödött a programunk, de az atyát bármikor hívtuk, nem sikerült vele időpontot egyeztetni, csak az jött le, hogy ő is nagyon elfoglalt, és “majd hívjuk később”. Ez kicsit bosszantó volt, de miután kiismertem, erőszakosabbra vettem a figurát (csak udvariasan, de nem hagytam magam lerázni), és rávettem, hogy két héttel július 9. előtt vasárnap kora délután akkor találkozzunk Egerben. Na azt nem sikerült elérni, hogy körülbelül órára pontosan megmondja, mikor, de már ezt is nagy fegyverténynek éreztem. Persze dél előtt nem sokkal indultunk Pestről, és beestünk, anyuék előtte biztosítottak, hogy ha az atya korábban jönne, majd feltartják... 6 órakor még mindig vártunk. Aztán Imi felhívta. Kiderült, már Pestet is megjárta, és épp 40 kilométerre van Egertől... Amikor feltette azt a kérdést, hogy “és mikor lesznek Egerben legközelebb?”, akkor Imi arcán nagyon nem őszinte volt a mosoly... És akkor vártunk, hogy az atya leküzdje a 40 kilométert, ami Egertől elválasztotta. Sikerült is neki röpke másfél óra alatt. Mondtam már, hogy nem tűnt egy kapkodós embernek? Aztán amikor megérkezett, akkor apuék, akik úgy tűnt, nem nagyon érzékelték, hogy itt egy jegyesoktatásnak kéne még lezajolnia, beültek, és egy órácskát még elanekdotáztak közös ismerősökről meg katonai sztorikról. Szinte sajnáltuk megszakítani őket. Na jó, nem. Lényeg, hogy a “kora délutáni” találkozónak este 10-kor lett vége, ezalatt össze lett foglalva a teljes Biblia dióhéjban, kiválasztottuk az olvasmányokat az esküvőre, és a próbát is megtartottuk, szóval nem mondom, hogy haszontalanul töltöttük az időt...
A papbácsi biztosan egy celeb a szakmájában, azért nem ért rá soha :-)) Persze a legszerencsésebb az lett volna, ha haza tudtatok volna járni oktatásra, így a választott pap jobban megismerhet titeket, meg ti is őt.
VálaszTörlés